disznó, sertés (lat. Sus domestica)

1. a magyarságnak is igen nagy jelentőségű háziállata. Eredetileg valószínűleg magától domesztikálódott, a települések melletti hulladékhalmokra járva szegődött az ember mellé. Domesztikációs centrumai: K-Ázsia, ahonnan az óceániai szigetvilágba és Ausztráliába is eljutott; ill. Európában a Keleti-tenger melléke, az Alpok keleti vidéke. Az ázsiai disznó → háziasítása korábbi: É-Irakban az i.e. 7. évezredben, Turkesztánban i.e. 6000 évvel, Kínában i.e. a 4. évezredben, Egyiptomban 2250 körül már tenyésztették. Európában a domesztikáció első jelei a neolitikumig (kb. i.e. 2–4000-ig) nyúlnak vissza. A magyarság a honfoglalás előtt már ismerte a disznót, bár széles körű tenyésztéséhez valószínűleg csak a Kárpát-medencében kezdett. Két ősi tájfajtánk van: a) a bakonyi disznó (rőtes fekete vagy szürkésfekete színű, mérsékelten göndör szőrzetű, erős csontú, rövid testű, vastag szalonnát adó) már a honfoglalás korában itt élt, főleg a Balatontól É-ra tenyésztették. – b) a szalontai disznó (nagy testű, hosszú lábú és törzsű, lelógó fülű, vöröses-barnás színű hússertés), amely valószínűleg a magyarsággal került a Kárpát-medencébe. Tenyésztésének fő területe a Tiszántúl. Mindkét régi tájfajta a 19. sz. közepétől a mangalicával való kereszteződés következtében mint önálló fajta kihalt. Tenyésztették még a következő fajtákat is: a D-Dunántúlon a siskát és a túrmezeit; az Alföldön a rétit, Erdélyben a báznait és az ölyvest, ÉK-Mo.-on pedig a lengyel disznót, amely valószínűleg → makkoltatás révén a 17–18. sz.-ban jutott Munkács és Beregszász vidékére és Erdélybe. Az 1830-as évektől a Szerbiából behozott sumadia disznóból a szalontai és a bakonyi disznó keresztezésével tenyésztették ki a magyar mangalicát. Az eredetileg négy színváltozatú (szőke, fekete, fecskehasú, vadas), göndör szőrű, zömök testalkatú zsírsertés igen gyorsan elterjedt és kiszorította az említett tájfajtákat. A századfordulón külföldi behozatal útján jutottak be az intenzív hússertésrasszok. – A sertések elnevezése ivar, kor és funkció szerint: malac (kor szerint szopósmalac, választott malac) kb. 4–5 hónapig; süldő 1 éves korig mindkét ivarban; magló bármely korú tenyészsertés; emse fiatal, göbe kifejlett nőivarú; koca hasas, fias; kan hím ivarú; ártány herélt; miskárolt petefészkétől megfosztott disznó. A naponta kihajtott malac- vagy sertésnyáj őrzője a → csürhés, míg a tavasztól őszig egy csapatban a legelőn élő sertésállományé a kondás (→ konda). – Irod. Dorner Béla: A sertés Magyarországban (Bp., 1908); Hankó Béla: Ősi magyar háziállataink (Bp., 1940); Schandl József–Horn Artúr–Kertész Ferenc: Sertéstenyésztés (Bp., 1954); Gaál László: A magyar állattenyésztés múltja (Bp., 1966). – 2. A disznóval kapcsolatos → hiedelmek és → mágikus eljárások elsősorban az állat egészségére, szaporaságára, hasznára vonatkoznak, másrészt az állatok egyes megnyilvánulásaiból az emberi élet fordulóira vagy az időjárásra jósolnak. A disznó egészségének biztosítására pl. → vízkeresztkor a malacnak záptojást adnak. Disznóvész és rovarok ellen újtüzet gyújtottak és ezen hajtották át az állatokat. → Rontás megelőzésére a disznóólra piros szalagot kötöttek. A praktikus gyógyszerek mellett gyógyították a disznót → ráolvasással (pl. a nyüvet „kiolvasták” belőle) vagy nyálfolyás ellen a kihajtás előtt a disznóólban meghempergették az állatot. Hogy a disznó ne dögöljön meg, → Szent György napja előtt fogott kígyó fejét tették a disznóvályúba. A szaporaság biztosítása egyrészt a pásztorok vesszőhordásával történt (→ Márton napja, karácsonyi vesszőhordás, → vesszőzés), másrészt pl. → nagypénteken hangyatojást adtak, hogy sokat malacozzék; továbbá pénteken vagy kedden kellett elválasztani, hogy a göbe hamar begörögjön. A disznó házhoz szoktatása céljából farral vezetik az új malacot az ólba; először kenyeret adnak a disznónak. Hiedelemmondák ismeretesek a szilajon tartott disznó megriasztására (→ tudós pásztor). Hizlalásával kapcsolatban bizonyos → előírások ismertek: pl. Egyed napján kell kezdeni; hízóba fogáskor üres zsákkal, főzőkanállal veregetik, hogy ne szaporodjék; nagypénteken napfelkeltekor húshagyókeddi káposztamaradékot adnak, hogy jobban hízzék. Az emberi élet fordulóival kapcsolatban változatos hiedelmek ismeretesek. Pl. ha a terhes asszony disznót vakar, vagy perzselésbe lép, szőrös, ill. piszkos lesz a gyereke; újszülött első mosdóvizét a disznóval itatják meg; rosszul alvó gyereknek a disznó alomjából tesznek a bölcsőjébe. Házasulandók → András napjakor megrúgják a disznóól oldalát: az állat röffenése házasságot jelez farsangra. Disznóval álmodni halált jelent. Időjárásra vonatkozó előjelek: a levágott disznó lépének a vastagsága megmutatja, hogy a tél melyik fele lesz hidegebb; karácsony és újév reggelén disznóröfögés terméketlen esztendőt jelent; ha a csorda nyugtalan, esőt jósol stb. Egyes helyeken úgy tartják, hogy az éjféli misén karácsonykora Luca-székről disznó alakú kísértetet lehet látni.